Rövid időre kalandozzunk el kicsit az elektronikus szimfóniák világától. Azon kevés filmzenék egyikéről lesz a továbbiakban szó, amely bármikor képes felvidítani az embert, és amely éppen akkor is könnyeket tud csalni a szemünkbe, amikor vidámak vagyunk. Az Egyszer szerelmi történet ugyan, de nem a szokványos fajtából. Romantikus film, ám mégis hihetetlenül távol áll az ott megszokott konvencióktól. Nincs nagyszabású csókjelenet, búslakodás az eső áztatta éjjeli utcákon, szerenád az ablak alatt, esetleg törvényszerű összeveszés, majd az azt menetrendszerűen követő gyors kibékülés. A teljes játékidőt abszolút klisémentesség jellemzi, részben talán ez is az oka annak, hogy olyan közel tudja magához csalni a nézőt. A rendezőnek, John Carney-nak ez a második nagyjátékfilmje, 2006-ban mutatták be a mozik, és egy csapásra a zenés filmekben folyamatosan megújulást kereső közönség kedvencévé vált. Ami, mellesleg megjegyzem nem csoda, hiszen a végig jelenlévő, a hatásvadászat tudatos kerülésével előtérbe lépő természetesség rabul ejt mindenkit, aki partra szeretne evickélni a Hollywood-ból egyre-másra özönlő szenny- és bóvliáradatból.

A két főszereplő (Glen Hansard, valamint az éteri szépségű Marketa Irglova) játékának varázsa abban az egyszerű titokban rejlik, hogy sem a fiú, sem pedig a lány nem hivatásos színészek. Mindketten amatőr/félprofi zenészként keresik kenyerüket, Glen a mozi sikerét megelőzően főleg Dublin utcáin űzte a köztéri gitárosok nem túl izgalmas életét, a cseh származású Marketa pedig énekes-dalszerző: a siker receptje tehát adott, a pár nagyszerűen egészíti ki egymást a vásznon. Mivel mindketten gyakorlatilag önmagukat alakítják a filmben, dalaikból sugárzik a két különböző életútból fakadó őszinteség, aminek köszönhetően az egész produkció olyan mértékben válik hitelessé, hogy akár féldokumentumfilm is lehetne.

Érdekesség, hogy az Egyszer-ben a fiú és a lány az általuk előadott dalokon keresztül kommunikál egymással, a számok szövege tehát mindig az éppen aktuális jelenethez igazodik. Az egészben az a leggyönyörűbb, hogy ezt olyan hangszereléssel kombinálják, mint például az alábbi videóban a zongoraaláfestés, tömény zsenialitás az egész.

A páros a filmben (sőt, megkockáztatom, hogy a filmtörténetben) hallható legszebb dallal (Falling Slowly) bezsebelte a legjobb betétdalért járó Oscar-szobrocskát, valamint egy-egy Grammy-díjjal is gazdagodtak. Méghozzá teljesen megérdemelten.

A filmben a vonatkozó jelenetet nézve garantálni tudom, hogy szem nem marad szárazon. Valentin-napra keresve sem találhatnánk tökéletesebb programot, mint egy ilyen színvonalú, roppant megindító alkotást.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.